Egyházmegye: Győri Egyházmegye
Született: Sopron, 2001. július 22.
Plébánia: Soproni Szentlélek és Szent Mihály Városplébánia (Sopron)
Szalay Márton László vagyok, elsőéves papnövendék. 2001. július 22-én születtem Sopronban, katolikus családba. Sopronban a Szeplőtelen Fogantatásról nevezett orsolyita templomhoz kötődök: szüleim itt házasodtak, én itt kereszteltettem meg, itt voltam elsőáldozó, itt is ministráltam. A Szent Orsolya Gimnázium, Általános Iskola, Óvoda és Kollégiumba jártam tizenkét évig, itt érettségiztem 2020-ban. Érettségi után három évig tanultam Budapesten, az Eötvös Loránd Tudományegyetemen alkalmazott matematika szakon.
A szentmisébe kisgyermekkoromban szerettem bele. Soha nem múló hálával emlékezem Henczel Szabolcs atyára, aki ebben az időben az orsolyita templom igazgatója volt. A papról, papságról való első fogalmamat az ő példája alapján alakítottam ki. Iskolába kerülvén ismertem meg tudatosabban és szerettem meg katolikus hitemet. Hálás vagyok iskolalelkészeimnek és hittanáraimnak, különösen Czingráber Mária tanárnőnek, akik meggyőztek arról, hogy egyedül ez a hit és Isten-kapcsolat érdemes arra, hogy egy egész életet ráépíthessünk. Alsó tagozatos éveim alatt kezdtem el ministrálni is az orsolyita templomban, amit egy kihagyástól eltekintve a legutóbbi időkig folytattam. Ebben az időben hallottam meg először Isten hívását, amire kimondtam az első igent.
A hosszú évek alatt több iskolalelkész is megfordult iskolánkban. Különböző egyéniséggel rendelkeztek, de közös volt bennük a lelkek üdvének szolgálatára odaadott életből fakadó öröm, ami nagy hatással volt rám. Ennek ellenére gimnazista koromban a papság vágya kissé elhalványult bennem, a ministrálást is abbahagytam. Olyan életet akartam élni, mint bárki más, jó munkával, családdal, „kanárival és öregségi járulékkal” (Márai Sándor). Érettségi környékén ismét megkérdeztem magamtól, vajon nem a papság-e az én utam, de nem éreztem egyértelműen a hívást, így egyetemre adtam be a jelentkezést.
Egyetemi éveim alatt újra erősebben fordultam Isten felé. Ismét jött a gondolat: Mi van, ha Ő mégis papnak szán engem? A válaszom ekkor viszont már az volt: Bárcsak úgy lenne! A krisztusi papságban való részesedés, mint a legnagyszerűbb hivatás lebegett szemem előtt. Imáim során egyre jobban megbizonyosodtam afelől, hogy valóban erre hív az Isten. Az igent immár mélységes hálával mondtam ki, és mondom azóta is, nap-nap után.
Nagyon hálás vagyok szűkebb és tágabb családomnak, hogy mindig támogattak hivatásomban. Rajtuk kívül nagy segítség volt barátaim barátsága is. Végtelenül hálás vagyok Kovács Gergő Vilmos atyának, aki végigkísért a hivatás felismerésének és elfogadásának útján, emellett papi példaképem is lett. Köszönöm mindenkinek, aki – akár tudok róla, akár nem – imádkozott és imádkozik értem és kispaptestvéreimért.